Pelle Péter (1956 Budapest, okl. gépészmérnők, autószerelő, minősített hegesztő és gépjárművezető oktató)

Apai ágon felvidéki a család, négy testvér, három tornász, az Apa, Pelle József többszörös Magyar bajnok, de a nagybátyám, Pelle István nyeri a Magyar tornasport számára az első torna, egyéni világbajnoki aranyat 1930-ban nyújtón, Luxemburgban és az első két olimpiai aranyat 1932-ben Los Angelesben talajon és lólengésben. István nagybátyám Argentinába diszidált és ott is halt meg, oklevelét a Magyar Torna Halhatatlanjainak Klubjába én vettem át itt Budapesten.

A nagybátyám, Pelle István, a sportág első magyar olimpiai és világbajnoka Budapesten született 1907. július 26-án. Nemzetközi porondon 1930-ban Luxemburgban aratta első sikerét, amikor nyújtón lett világbajnok. Az 1932. évi Los Angeles-i olimpián lólengés és műszabadgyakorlatával arany-, egyéni összetettben és korláton ezüstérmes lett. 1927-36 között hétszeres magyar bajnok volt egyéni összetettben. Sikerei ellenére sem jutott megfelelő álláshoz. Az akkori társadalombiztosító, az OTI kisfizetésű hivatalnoka volt, ezért mind több bemutatót tartott, majd később artistaként külföldi cirkuszokban lépett fel. Ezért profinak nyilvánították. A berlini olimpia előtt visszaadták amatőr státuszát, a szerek mellett azonban már nem volt a régi. A világháború befejezése Németországban érte, majd kivándorolt Argentínába. Kezdetben artistaként lépett fel. Híres száma - fejen állva hegedült és közben magyarnótákat énekelt - nagy sikert aratott. A válogatott edzőjeként és az argentin testnevelési főiskola tanáraként vonult nyugdíjba. Azon kevés magyar olimpiai bajnok egyike, aki távozása után nem látogatott haza.

Az Anya családja Erdélybe betelepített németek, (Strifler) második gyermeke. Az anyai nagypapa erdélyi földbírtokos, de a birtok elkártyázása okán, még Trianon elött Anyu és a Nagymama áttelepülnek Budapestre. Anyu számára a hetvenes évektől kiadott sok szakácskönyv valamint rádió-TV szereplés hozza meg az ismertséget. (Pelle Józsefné)

Néhány gondolat a faszobok körül

Amikor egy fa élete természetes úton ér véget, lábon hal meg, kiszárad, elszárad…, akkor a belőle készült szobor nagy valószínűséggel nem fog megrepedni. Az élve kivágott fával nem ajánlom a szobrászkodást, kell hagyni, hogy méretétől függően évekig száradjon, mert, ha nem, akkor meg fog repedni a szobor elkészültét követően.

A szobor egy furcsa teremtmény, mert az anyagon kívül benne van a szobrász gondolata, érzése, energiája, lelkiállapota, öröme, bánata, kreativitása és képzelete. Vajon ezek mind láthatóak is a szemlélő számára? Amennyiben igen, akkor ezek az érzelmileg töltött alkotások hogyan hatnak majd azokra, akik évek múlva találkoznak ezekkel, esetleg beviszik a lakásukba? Befolyásolják-e a környezetüket az alkotások évek/évtizedek múlva? Mennyire?

Én azt mondom, hogy nagy érzés olyan dolgokat készíteni, amely az érzelmekre hat és minden bizonnyal túlélik az alkotójukat.

Minden kép, szobor és fatábla más teret és más megvilágítást kíván, ezért nem mindegy, hogy hol éli tovább életét az alkotás. Én a szobrászatot és festészetet egy szabad élménytérnek fogom fel és csak akkor csinálom, ha ilyen hangulatban vagyok. Mivel anyagi szükség nem kényszerít, ezért csak és kizárólag azt és akkor csinálom, amikor az a lelkemnek jól esik, csak örömmel lehet szép dolgokat csinálni. Ilyen értelemben a hozzám hasonló botcsinálta “művészek” tisztán adják azt, ami bennük van. Nem akarnak semmi olyat belegondolni képekbe és szobrokba, ami nincs benne és nem akarják magukat eladni hangzatos, ámde érthetetlen szóképekkel.

Ez egy fajta “öröm művészet”…

Ettől persze nem biztos, hogy minden alkotásom érthető és élvezhető, nem is azért csinálom, a furcsa formák és terek látványa elsősorban nekem okoznak örömet. Mondhatnám, hogy a többi nem nagyon érdekel, nem eladni szeretnék de azért természetesen örülök, ha valakinek tetszik….

A konstruktív, katedrális szerű “térkonfliktusokban” a boltívek, oszlopok, tetők és lépcsők helytelen és bábeli összevisszasága izgalmas eredményt adnak. Egy ilyen képzeletbeli forma esetében nem kell sem a funkcióval, sem a tér helyes arányaival foglalkozni, hiszen ezeket szándékosan és nagy odafigyeléssel, szürreálissá torzítom…, csak a végső látvány és összkép a fontos és a színek ezt még tudják fokozni.

Szokták mondani; a képzelet végtelen, az anyag mindent elbír de szerintem a kreatív, esetleg abszurd fomabontó terek és színek adhatnak egy figyelemre méltó látványt.

Az ízlések pedig rendkívül széles skálán mozognak.., ha már ide vetődtél és elolvastad ezeket a gondolatokat, akkor kattints a MENÜ fülekre és örülni fogok, ha talán lesz egy-két alkotás, ami Neked is tetszik.

Pelle Péter